Stephen King legújabb kisregénye a Later szerintem sokkal inkább szól magáról Kingről, mint Jamie Conklinról. Ez egy ragyogó elme kései alkotása, egy élet tapasztalatával, tele szomorúsággal, csalódással és keserű igazsággal. Ez a bölcsesség, tapasztalat egy fiatal fiú személyiségébe helyezve és mindezt egyes szám első személyben megírva ugyanúgy át-áttör a karakter gyermeki tudatlanságának és ártatlanságának külső burkán, mint a történetben Therriault, az ismeretlen démon által megszállt halott elszenesedett bőrén a halott fények. Tegyük azonban hozzá, hogy ettől Jamie karaktere még nem lesz hiteltelen. Nem, nem. Azon a szinten Stephen King már akkor túl volt, amikor én még meg sem születtem. A Later-ben a King könyvekből már ismert koravén gyermek személyisége köszön vissza, amit a The Shining-ban, vagy a Doctor Sleepben is megismerhettünk, ahol a gyermek, aki olyasmikről is tud különleges tulajdonsága révén, amik nem gyermeknek valók, igyekszik eltitkolni ezt a különleges képességet, mert tudja, hogy a szülei arra vágynak, bárcsak ugyanolyan hétköznapi lenne, mint ők maguk.
A történetről csak annyit, hogy ez nem krimi, ahogyan beharangozták, inkább a King-féle pszicho-horror, csak valahogy kicsit hitelesebbnek tűnik, mert az egész sokkal kiforrottabb, mint a korai King könyvek. Nagyon mélyre ránt, és lenn tart, hogy a legvégén se lélegezhessen fel az olvasó megkönnyebbülten. Komoly gondolatokat fogalmaz meg, komoly kérdéseket feszeget, és képes olyan átható szomorúsággal írni a fiatalságról, hogy az ember szíve belesajdul. Ilyet csak az ír, aki mindezt átélte, de már csak keserűen tud visszaemlékezni az első randira a moziban, vagy az első csókra, mert az már olyan rég elmúlt, és soha többé nem jön vissza.
Ahogy már említettem, folyamatosan az az érzésem volt, hogy egy öregembert hallgatok mesélni a fital éveiről, nem pedig egy huszonéves férfit visszaemlékezni tizenéves korára, ahogyan lennie kellett volna. Bár King zseniális történeteket írt már meg egyes szám első személyben, a Laternél talán, de csak talán, nem kellett volna erőltetni. Persze elképzelhető, hogy egy annyit megélt huszonéves ugyanilyen elkeseredetten és szomorúan mesélne, tudva, hogy egy Csüd rituálé még előtte áll, és éjjelente a szájára szorított kézzel ébred, nehogy álmában füttyentsen egy lénynek, amely ott terem ugyan, ha hívja, de semmi garancia nincs rá, hogy az illető még életben lesz, amikor ez a lény újra elmegy. Ráadásul nemcsak az élete veszhet oda, hanem a lelke is...
A Later kérdéseket tesz fel, de válaszokat általában nem ad. Ezért lehet az, hogy amikor az ember befejezte, napokig töpreng egy-egy mondaton, jeleneten. King olyan magas szintre vitte a történetmesélést, hogy minden kimondott szó, minden gesztus a helyén van. A történet beszippant és sodor magával, hogy az olvasó heves szívdobogással várja, mi történik a következő oldalon azután, hogy a Kingtől megszokott homályos utalásokból már előre kap néhány morzsát, hogy majd csak fejezetekkel később álljon össze a kép.
Szerintem Burkett professzorhoz, az idős szomszéd karakteréhez sokkal inkább passzolt volna a mesélő szerepe, ha már egy szereplő kell elmesélje a történetet. Véleményem szerint ő volt a leghitelesebb, legjobban megírt karakter a könyvben. Amikor ő megszólalt, az olyan érzés volt, mintha Kinget hallgatnám (nem mintha tudnám az milyen, de ilyennek képzelem).
A Later történetmesélése nem követi a szokásos sémát. Nincs egy egyértelmű központi probléma, amely a végén megoldódik. A legnagyobb megoldásra váró probléma nyilván a halott bombagyártó szellemét megszálló lény, amely akár rokonságban is állhatna „Az”-zal, már ha csak a halott fényeket, meg a Csüd rituálét nézzük, de ez sem úgy halad előre, ahogy várnánk. Nincs üldözés, felkészülés a harcra, mint az „Az-ban”. Ez még csak nem is az egyedüli megoldásra váró dolog a könyvben. Sok más kisebb-nagyobb probléma is megkeseríti még a főhős életét, melyeknek nagy része nem oldódik meg a könyv végére.
A King novellák általában túl rövidek, hogy visszaadják az igazi hazatérés érzetét, amit egy nagyobb lélegzetvételű könyvnél érezhetünk, ahol van hely a karakterfejlődésre, a jellemrajzra, a háttértörténetre. Ez a kisregény ennél többet ad ugyan, de akkor is csak egy kisregény, és Stephen King nekem akkor a leghitelesebb, amikor legalább hatszáz oldal áll a rendelkezésére, hogy úgy igazándiból kiélhesse magát. Ezt úgy értem, hogy annak ellenére, hogy nagyon szeretem a Latert, sajnálom, hogy nem lett belőle nagy regény. Szívesen megtudtam volna többet a szereplőkről is, az érzéseikről is, és persze a lényről, amelyről így szinte semmi sem derült ki.
Összegzésként még annyit, hogy minden nyavalygásom ellenére újra el fogom olvasni a Latert, mert nagyon erőteljes alkotás, elgondolkodtató, és annak ellenére, hogy árad belőle a szomorúság, nem egy lehangoló olvasmány. Sokkal több, mint egy felületes horrortörténet, bár ha megfilmesítik, valószínűleg ugyanúgy elszúrják, mint a Kedvencek temetőjét, mert a felszín alatt túl sokminden történik, ami filmen egyszerűen nem-, vagy csak nagyon nehezen megvalósítható.
