A celebek manapság karanténnaplót írnak, mert manapság ez a média által diktált menőség. Az ő életüket pedig – úgy tűnik – a koronavírus írja. Se celeb nem vagyok, se karanténba nem kényszerülök, ezért én azt írhatok, ami éppen eszembe jut. Pillanatok, benyomások, gondolatok, történetek.
(Ezt 2020. november 24-én, pontosan egy éve írtam, de ma - sajnos - éppen olyan aktuális.)
Egyik híresség karanténnaplója sem késztetett arra, hogy írjak a témáról: egyvalakiébe olvastam bele (a nevére már nem emlékszem, valami Sylvia; fogalmam sincs, ki ő, mi ő, mit csinál, csak valaki utalt rá, amikor kérdeztem, hogy HOL VANNAK a valódi beszámolók valódi, hús-vér emberektől, akik átestek ezen a szörnyű betegségen, amitől most mindenkinek rettegnie kell utasításra. Az illető hölgy egy korához képest igen jó bőrben levő csinibaba, aki az egyik nyári cikkben azon nyafogott, hogy bár meggyógyult a covidból, egy autoimmun betegsége miatt fényérzékeny a bőre, ezért nem szabad a Napra mennie – majd nemsokára azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy meztelenül napozott a Balatonban. Miután egy korábbi, bikinis instagram posztjában megígérte, hogy soha többé nem fogja mutogatni a testét, mert nem azzal szeretne kitűnni. Adieu, hitelesség!
Tartson bárki szívtelennek: nem hat meg, ha egy súlyos beteg a kórházból élőzik a Facebookon, még akkor sem, ha az illető Majka, akivel már csak közös szülővárosunk okán is illene szolidaritást vállalnom. Aki annyira beteg, hogy egy rendes influenzánál nem sokkal súlyosabb nyavalyával kórházba kerül, az ne azzal foglalkozzon, hogy mit szól hozzá a média és a közvélemény, hanem szálljon magába, és teljes erőbedobással törődjön csak a gyógyulásával!
Persze, tudom én azt, hogy egy ismert név több kattintást, több eladott példányt, magasabb nézőszámot és ezekkel több reklám- és egyéb bevételt hoz mint egy olyan hír, miszerint Kovács Mária könyvelő otthon szépen kifeküdte a betegségét, a nagymamájától tanult gyógyteákkal, extra adag C, D és más vitaminokkal, sok pihenéssel kúrálta ki magát, majd az előírt karantén után visszatért dolgozni az irodába.
Másfelől pedig, ha a „súlyos beteg” annyira jó állapotban van, hogy képes lájvozni, és a rajongókkal csevegni, akkor inkább használja ki az idejét arra, hogy mélyebben utánaásson, miről is szól pontosan ez az egész Covid-19 történet…
Nos, kedves celebek, gyógyulást mindenkinek!
Én meg énekelek és bicajozok.
Árvai Attila író Facebook posztja viszont továbbgondolkodásra késztetett:
Probléma, nem probléma?
Nem unod még, hogy az ország kétes piedesztájára emelt celebei, az arcodba hazudnak minden nap és nonstop sajnáltatják magukat?
Nem probléma, hogy a hivatalos népesség és elhalalozási adatok alapján, tavaly többen haltak meg mint eddig az idén? – pedig állítólag “pusztítóan, rohadt nagy” járvány van.
Hol az a “rengeteg halott”? – mert a statisztikában nem jelentek meg.
Ettől függetlenül, van járvány, hogyne lenne.
Vírus is van, minden évben volt, most…
Olvasd el Árvai Attila posztját, majd gyere vissza hozzám!
Ez pedig már az én naplóm. Nem Gerák Andrea Karanténnaplója, hanem csak amolyan egyszerű.
2020. november 22., vasárnap
Ülök a padon, várom a HÉV-et a megállóban.
Rajtam kívül csak két utason nincs maszk.
Olvastam valahol, hogy ha az emberek 80%-a visel maszkot, akkor meg lehet előzni a vírus terjedését. Remek, akkor mi vagyunk a 20 százalék!
Nézem az előttem elhaladó embereket. Gyönyörűszép őszi vasárnap van, így hát jókedvű mosollyal figyelem őket.
Van, akinek a szeme visszamosolyog. Nagyon kevés az ilyen…
Van, aki észre sem vesz, nyomkodja a telefonját, elmerül a virtuális világban.
Van, akin látom, hogy egy kanál vízben meg tudna fojtani. Bár természetesen nem is ismer, és nincs is rá semmi oka.
Van, aki rámnéz, majd gyorsan elkapja a tekintetét, riadtan. Megszaporázza lépteit.
Fél. (VERS: Félünk)
Tőlem, ez nyilvánvaló.
Vajon mitől félelmetes egy ötvenes, fiatalos, helyes, barátságos nő minimális szemfestékkel, őszes-halványrózsaszínes-fényes-dús hajjal, színes kirándulóöltözékben, lába befáslizva a vastag harisnyanadrág alatt, hátizsákja mögötte, kerékpárja a padnak támasztva, ő maga pedig egyenes háttal ül a padon, és egy szót sem szól, kezében csak a kesztyűjét tartja?
Jön egy ismerős figura: Józsi, a Halászbástya rajzolója. Időtlen idők óta oda jár fel, a turistáknak árulja műveit, és közben csak rajzol, rajzol, rádiószóra. Piros svájcisapkájából, hosszú sáljából és egyéb, kötelező darabokból messziről lerí róla, hogy bohém művészlélek. Egy kis tisztaság, rendezettség viszont jelentősen javítaná az összképet. Két mappányi kép van nála, most is melóból jön. Nem teljesen százas, nagyon bír dumálni, amikor olyanja van, örök rebellis, megkeseredett az összes, átélt rendszerben, de jólelkű, és főleg: ügyesek, ötletesek, egyediek az alkotásai.
Most köszönés után (“Szia, Madárka!”) mond nekem valamit, amit nem értek, háromszor is rá kell kérdeznem. Fenébe a vacak szájkosarat!
“Szar a Vár!” – azaz: Magyarország első számú, mindig zsúfolt turisztikai attrakciója üres, nem tud kinek eladni.
De már megy is tovább, a szerelvény elejéhez. Amit őszintén szólva most nem is bánok, mert az előírás szerinti, kötelező, világoskék, 250 forintos maszkja, amely – mint tudjuk – igen komoly, veszélyes vírustól hivatott megvédeni a körülötte lévő embereket, az orra hegyétől az álláig egy nagy, függőleges foltban teljesen át van nedvesedve.
Gyorsan elfelejtem a mozzanatot, mert alig várom, hogy a HÉV-en elfogyaszthassam jól megérdemelt, két bringázás közötti uzsonnámat.
****
Jut eszembe: tegnap délután a csodálatos szentendrei Fő téren énekeltem – hangulatos világítás, kiváló akusztika, Hold, csillagok, szépséges épületek, a szombati sétától, no meg a forralt bortól vidám járókelők, belőlem pedig zeng a lélek, igyekszem nagyon szép dallamú énekeket adni a népeknek. Ehhez a helyhez az illik.
Fennköltség, emelkedettség, tiszta esztétika, gyönyörű filmbeli vagy álombeli élmény az egész kép, éppen csak nem suhognak angyalszárnyaim.
A varázst csak az töri meg, amikor egy fiatal társaság kistestű, cuki szőrmók kutyája lerak egy csomagot a kockakövekre pont nem sokkal előttem; a gazdinak készségesen világít mobiljával a barátja, hogy rendesen lássa a kupacot.
A lány azonnal neki is lát, lehajol, és csak a legutolsó centmétereknél veszi észre, hogy a zacskó helyett a kezében lógó maszkjával akarta felszedni a kutyaszart.
Sikerül csak magamban, észrevétlenül megpukkadnom a röhögéstől – ennyit tesz a gyakorlat: dalolok szépen tovább…
****
Folyt. köv.
Szöveg, fotók: Gerák Andrea
Szentendrei szelfi, 2020. november
****
Tetszett ez a bejegyzés?
Ha szívesen támogatnád a munkámat, kérlek, kattints alul a nagy piros gombra, és hívj meg egy virtuális kávéra!
Mivel a művészi munkáimból élek, ezen belül legfőképp a közönségem adományaiból, ezzel közvetlenül segítesz életben tartani a kreativitás lángját (jaj, de gyönyörű ez, ugye?)
Nagyon köszönöm, és azon kívül, hogy ily módon Te is részese leszel az alkotások megszületésének, még Karma is imádni fog téged! 😍