Két burokban kezdődött,
az egyik hamar lefoszlott.
Láttam a legelső napfelkeltét:
bíbor fény világított,
nem mertem rendesen belenézni.
Mások meséltek a születésemről,
aztán azokról az évekről,
amikor engem öleltek,
de én még nem tudtam ölelni.
Az első burok a világtól védett,
A második a valóságtól véd.
Millió megtett lépés
és milliárd kimondott szó után
még mindig nem születtem meg egészen.
Még mindig csak egy kézzel ölelek,
még mindig behúzom a függönyt,
még mindig gyanakszom.
Pedig elég az ősbizalom.
Pedig megtart a padló.
Gyerek módjára toporzékolok:
“Földanya, bizonyíts!” meg
“Isten, nem szeretsz már?”
Hány simogatás és hány “szerencse” kell még?
Követeléseimre türelem a válasz,
kiáltásom nyomán langyos szél fúj.
Második burkomat fejtem magamról.
Két lábon állok.
Bíbor a fény.
