Mit meg nem próbálok
izzadva-félve,
hogy a kezemben tarthassak
valamiféle konzolt és még
ha az idegességtől
mélyülő ráncokkal is
parancsolok: nincs kinek.
Elfogy a lelkesedésem,
meginog a hitem,
megbetegszem,
lepereg az időm.
Mégis van, amit nem lehet eltakarni.
A mellkasomra teszem a kezem,
a rügyek lassan fakadnak fel
a tenyerem alól,
kert vagyok,
mások otthona,
a saját titkom.
Hullajtsak el bármennyi levelet,
kimetszhetetlenül,
kontrollálatlanul,
végzetesen
fogom
szeretni,
amit lehet,
ami van,
ami vagyok.
