Egyesek imádják, mások szerint túlírt, unalmas, követhetetlen. Ezek szerint, nem mindenkinek való a Ninth House. Én a Grisa trilógia és a Six of crows után (amiket amúgy imádtam) nagyon akartam egy érett, felnőtt könyvet olvasni Bardugotól, és ezt száz százalékig meg is kaptam.
Leigh Bardugo egyike azoknak az íróknak, akik nemcsak hatalmas fantáziával rendelkeznek, de van tehetségük a történetmeséléshez, és a karakterek lélekrajzának bemutatásához is. A korai Stephen Kingre emlékeztet. Szerintem egy hatalmas karrier elején tart jelenleg, és még sokat fog érni a stílusa, ugyanakkor összetéveszthetetlenül egyedi és nem fél mélyen beleásni a szereplők lelkivilágába, ami által olyan szinten megismerjük a főbb karaktereit, amit eddig csak Kingnél tapasztaltam.
A több időszálon futó cselekmény zseniális húzás, hiszen így apró részleteket fed fel a múltból is, miközben a jelen cselekménye halad. Könnyen követhető, hiszen minden fejezet elé oda van írva, melyik időszálhoz tartozik, a végére pedig ezek az időszálak összetalálkoznak és megkapjuk a teljes sztorit, ami meglepő, zseniálisan egyedi és Bardugotól megszokottan végtelenül agyafúrt. A Grisa trilógia és a Six of crows történeteivel ellentétben ez nem egy ifjúsági regény, és ez nem elsősorban a történetben előforduló szörnyű események miatt van, bár nyilván Alex sokszor önpusztító, néha egyenesen szuicid jelleme nem egy ifjaknak való példakép, ahogy a részletesen leírt brutális jeleneteket sem ajánlanám egy 13-14 évesnek. De ami szerintem leginkább felnőtt könyvvé teszi, az maga az írásmód. A történetmesélés mikéntje. Éppen az, amit sokan kritizálnak a könyvben. Hogy szán időt olyan dolgok leírására, amik nem közvetlenül a történetet viszik előre, csak segítenek megérteni a főszereplő indítékait, vagy az írónő által megteremtett világ működését.
Alex személyében szerintem sikerült egy olyan főhősnőt alkotni, aki amellett, hogy különleges képessége révén teljesen más, mint egy átlagember, és teljesen más problémákkal szembesül élete során, mégis bizonyos szempontból nagyon is átlagos, nagyon is lehet vele azonosulni. És legfőképpen szerethető. Megértjük, az indítékait. A sok felidézett emlék révén pedig megértjük azt is, mit miért nem tesz meg, amit más lehet, megtenne. A karakterfejlődésének sarkalatos pontja, amikor az eltüntetett tetoválásait visszahozza. Amikor megérti, hogy bármennyire is szeretne más lenni, beilleszkedni, elvegyülni, igazából éppen a mássága az, ami életben tartotta minden szörnyűség ellenére, amin keresztül ment, éppen a mássága miatt került a Yale-re, és nem a hallgatag Alex Stern-re van szükség ahhoz, hogy megoldja a gyilkosságokat és visszahozza Darlingtont, hanem a csörgőkígyóra, Galaxy Sternre.
A Six of crows-hoz vagy a Grisa trilógia könyveihez hasonlóan, a könyv végére nyilvánvalóvá válik, hogy bár a sztori egy része befejeződik, a teljes történet tovább fog folytatódni. Új problémák merülnek fel, új szövetségesek jelennek meg, és egy új, minden eddiginél nagyobb és veszélyesebb feladat vár megoldásra, de ebben talán Alex segítségére lehet egy újonnan szerzett képesség is, amely jelen pillanatban csak kínozza a lányt, aki mindenképpen meg akar szabadulni tőle.
Összefoglalva, én zseniális könyvnek tartom a Ninth House-t, és csak ajánlani tudom. Azoknak, akik olvasták a Grisa trilógiát, úgy tudnám legjobban szemléltetni a különbséget, ha azt mondanám, a Grisa trilógia a Hobbit és a Ninth House a Gyűrűk ura. Míg a Hobbit cselekményorientált, pörgős, könnyű olvasmány, a Gyűrűk ura tele van leírással, politikával és a cselekménye jóval lassabban halad. De pont ettől olyan gyönyörű.
