"Ezzel nem kéne foglalkoznod." "Miért hagyod, hogy befolyásoljon?" "Ha igazán szeretnéd magad, leperegne."
Egyszer, évekkel ezelőtt, egy fájdalmas esetről számoltam be a követőimnek. A legtöbben támogattak, egyikük azonban hozzám vágta a fenti mondatok egyikét.
Talán jót akart, de inkább csak rontott a helyzeten.
Nem elég, hogy fájt, amiért bántottak, még magamban is elkezdtem kételkedni: nem szeretem magam? Esetleg jogos volt a "kritika"?
Először is, ne tévesszük össze az építő kritikát a sima bunkósággal. Se az érdeklődést a pofátlansággal.
"Sokat híztál karantén alatt, szerintem ki kellene próbálnod az XY diétát!"
Ez például nem építő kritika, nem is őszinte érdeklődés. Az valahogy úgy hangozna, hogy "Hogy vagy mostanában? Tudlak valamivel támogatni? Vigyek neked ebédet a hétvégén? Ugye tudod, hogy mesélhetsz nekem bármiről?"
Egyébként az építő kritika is tud fájni, és a fájdalom megélése mellett is be lehet ezt építeni, lehet általa fejlődni.
De ha kifejezetten rosszindulatról van szó, akkor pláne nem értem ezt a "ne foglalkozz vele" narratívát.
Persze, nem kell minden kis tüskét életünk végéig dédelgetni, de ha bántottak, miért ne lehetnék szomorú és/vagy haragos, csalódott?
Az önszeretet nem az, amikor minden lepereg rólam. Az inkább túlzott elzárkózás - ugyanis ha minden negatív hatást megpróbálok kizárni és elfojtani, akkor nagy a veszélye annak, hogy a pozitív megéléseket se engedem meg magamnak. Masírozok előre, az "imidzsemet" gondozva, a belső űr meg csak nő.
Az is önszeretet, hogy felismerem, ha fáj valami, és amellett, hogy felelősséget vállalok a gyógyulásomért, kimutatom a fájdalmat, és ezen keresztül is kapcsolódok másokhoz.
Megérdemlem a segítséget, a támogatást a nehéz időkben, pillanatokban.
Ha látod, hogy valaki negatív érzelmet fejez ki, kihívás lehet az, hogy ne uralkodjon el rajtad a "jaj de kellemetlen, hogy tudnám azonnal megszüntetni ezt" reflex.
Síró embert látni pl. kínos lehet, nem tudjuk, mit kellene mondani, hogyan lehetne feloldani a feszültséget.
Nem biztos, hogy azonnal fel kell.
Sokszor az a legnagyobb segítség, ha teret engedünk a másik ember fájdalmának, engedjük, hogy sebezhető legyen. Ez mindkét félnek ijesztő, de ha sikerül belehelyezkedni, nagyon felszabadító élmény is lehet.
Ha megvan ez a biztonságos tér a fájdalomnak, akkor utána könnyebb lepergetni például a bántó megjegyzéseket is.
Nem vagyok egyedül, valaki itt van az én sarkomban, kiáll mellettem. Fájt nekem a bántó megjegyzés, de nem mozdít ki a helyemről, nem térít le az utamról.
Szóval szerintem a magányos kőszikla típusú önszeretet helyett érdemes inkább a kapcsolódást keresni. Az egymáshoz viszonyulás több sebezhető pontot tár fel, de egyúttal meg is szilárdíthat az önszeretetben. Az én önszeretetem hozzásegít mások szeretetéhez, a másoktól kapott szeretet hozzásegít önmagam szeretetéhez. Milyen szép körforgás ez, nem?
Ha sikerül belekerülni ebbe az áramlásba, akkor könnyebb elengedni a fülem mellett a bántó megjegyzéseket.
Fáj, ha összesúgnak a hátam mögött, de mivel szeretem magam, és engem is szeretnek, ezért elpanaszolom a fájdalmamat, aztán el is feledkezem róla. Ez hosszú távon autentikusabb érzés lehet annál, mintha megpróbálnék örökösen álarcokat viselni, hogy megvédjem magam a fájdalomtól.
Ha pedig hitelesnek, önazonosnak tudom magam érezni, akkor nem fogok minden kis bántó megjegyzés hatására átalakulni - és így lehetséges, hogy az önszeretet akkor is jelen lehet, ha nem pereg le azonnal a bántó megjegyzés.