Rongyos lelkem, ó, élet kopott rongya,
Felém tört, szemében a szürkületet hozza.
Kínt sejtő hajnalban, míg később nő a Nap,
Köpenye lassan rám borul, fájdalmasan megkap.
De ott a horizonton, napfény sugara szürkén,
Áttör a felhőn, lassan megszűnik a küzdelem zűrje.
Megújulásom vár, ahogy fénybe öltözöm,
Kopott lelkem újjászületik, édes reményt felöltök.
Hűs szellő súgja, keleten már hajlik a Nap,
A szívem mélyén új érzések seregének parancsa.
Csillagok könnyét ontva, mondja: "Ne légy szomorú!",
Rongyos lelke éled, fénybe öltözve, az új tanú.
Ó, emberi lélek, ó, élet elnyűtt szőttese,
Fényben, reményben, új erővel öltözz bele!
Az újjászületés nem csak a hajnali fényben leled,
De a szív sötétjében, ahol a bánatod neveled.
Érted ragyog a Nap, érted él a föld és ég,
Hogy lelked öltözzön fénybe, s ne légy többé végleg az éj.
Az új hajnalban újjászül a világ, s te vele,
És rongyos lelked új ruhába öltözik bele.
Új hajnal, új Nap, új élet vár ránk,
Fényben fürödik a lelkem, törölve a régi gond súlyát.
Megújulás, remény, hajnal, új élet vár,
Rongyos lelkem napfénybe öltözik, megszűnik harca.
