Utak mentén, falevelek alatt,
Ráncos köpeny, összegyűrt világ,
Az utcán, elhagyottan, magányosan,
Ő, a történelem tanító, sosem megbecsülten.
Szürke hajában, őszi szél susog,
Szemében látott korok ködje borul,
Tükör az övé, szívet vérző hagyomány,
Bölcs, de csendben él, békén, mint őszi madárdal.
Nincs már táblája, krétája kezében,
Csak falevél pergő, múltba vesző, elrebbenő.
Megfakult könyvek, leporolt idők, suttogják neki
"A múlt hajnalán, mi volt, örökké él, sosem szökik."
De a szív még dobban, s a tudás nem hal,
A történelem, mint ő, sosem vész ködbe, nem kopik.
Megszállott szeretet, ódon, régi mű,
Megőrizve, hozzánk súgva, költözik hajléktól hajlékba újra.
Hajnalban felkel, és csillagok közt alszik,
Az utcán éli vénségét, ahol az idő ránk csap, csíp.
S az emberek, mikor elhaladnak mellette,
Ránéznek, megtisztulnak, és halkan köszönnek.
Egy tanár ül ott, a történelem őrzője,
Az utcán, hol minden kő mesél, minden kő történelem,
És ő, aki annyit adott, most csendben vár,
Bölcs szemében világok, történetek.
Emlékezz hát rá, ha arra jársz,
Megállj, köszönj, nézz a szemébe bátran.
És tudjad, míg a történelem él, ő sem halhat,
Mert az utca minden szeglete az ő krétájával van megrajzolva.